Média és pszichológia

Nárcisztikus, toxikus, borderline - vírusként végigsöprő fogalmak, amik erőteljes címkék és sokszor a hangulat és a ,,mítosz", ami körül lengi őket már távol jár az eredeti szakmai koncepciótól. Az online térben és a különböző önfejlesztő könyvek hasábjain keringő pszichológiai szakszavak villámgyorsan beépültek a köztudatba. A megfelelő keret és kontextus nélkül sajnos komoly károkat tudnak okozni. Mik az online pszichoedukáció limitációi?

Bevallom őszintén a mai napig meg tud lepni, amikor nem kollegák szájából hallok olyan szakszavakat, amiket én életemben először (és utána is jódarabig) csak az egyetemen hallottam. Egy kávézó pultjánál sorban állva a következő párbeszéd fültanuja voltam:

-,,Nem zavar, hogy Ádám képes eltűnni napokra, úgy, hogy semmilyen jelet nem ad magáról?"

-,,Nehéz, mert tudom, hogy nem tehet róla.. Tudod, ő elkerülő.. Csak az a baj, hogy teljesen betriggereli az én szorongó kötődésem és ilyenkor semmi másra nem tudok gondolni, csak hogy mi lehet vele."

    A kezdeti döbbenetemet először ,,kellemes irigység" váltotta fel. Arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna, ha én is fel tudom ismerni ezeket a viselkedési mintákat már az egyetem előtt vagy anélkül is. Milyen jó, hogy azok az ismeretanyagok, amikről azt gondolom, hogy mindenki számára hasznosak lennének és hozzáférhetőnek kellene lenniük - az utóbbi években valóban azzá váltak. Egyre szélesebb rétegnek válik elérhetővé olyan tudás, amivel jobban meg tudják érteni magukat, a működésüket és a környezetüket is.

    Aztán apránként kezdtek feltűnni a jelenség árnyoldalai is, amik egyre erősebb aggodalmat váltottak (váltanak) ki belőlem.

    Amikor a sokadik kliensem ült le a kanapéra azzal a nyitómondattal, hogy szerinte ő borderline, mert előző nap látott egy TikTok videót erről - na ilyenkor mérges tudok lenni a közösségi médiára.

    Nekünk pszichológusoknak (és a többi mentálhigiénés szakembernek) ha tartalmat gyártunk bármilyen médiumra, akkor felelősségünk van abban, hogy milyen témákat, milyen megközelítéssel/ nyelv- és szóhasználattal, milyen céllal, stb. adunk át a közönségnek és felhívjuk-e a figyelmet a saját edukációs anyagunk limitációira, adunk-e ,,használati utasítást" az olvasónak az egyéni értelmezéshez.

    Az egész közösségi médiás jelenlétünket átgondolva úgy döntöttem, hogy mindenek előtt arról fogunk beszélni, hogy az átlag olvasó miért legyen óvatos a ,,pszichoanyagok" fogyasztásával, miket tartson szem előtt az érdeklődése során.

1. A pszichológiában nincs egy egységes szemlélet

    Ahogy az ember elkezdett gondolkodni a lélek működéséről, nem egy egy szálon futó építkezés indult el, hanem minden személy más nézőpontból, más szemlélettel tekintett a jelenségekre és eltérő magyarázatokat adtak rájuk. Ezeket aztán azóta is hol megcáfolják, hol validálják, hol kiegészítik, hol egészen új szemszögből közelítik meg (és születik egy új elmélet). Az idők során különböző pszichológiai irányzatok* és azokon belül önálló iskolák** jöttek létre. Bár egy pszichológiai irányzaton belül közös az alapvető gondolkodási keret, de egy új iskola gyakran új fogalmakat vezet be, vagy a meglévőket újraértelmezi (ezért van az, hogy egyes iskolák még az irányzat alapfogalmait is bírálhatják vagy újragondolhatják). Előfordul, hogy egy irányzaton belül egy adott fogalom nagyon különböző dolgokat tud jelenteni

    A fentiek alapján sejthető, hogy a pszichológiai fogalmak többségének nincs egy standard definíciója. Tehát ha bármilyen fogalom elméletével, leírásával találkozik az ember, azt mindig úgy kezelje, mint egy (azaz 1) lehetséges megközelítése az adott jelenségnek. Ugyanezen gondolat mentén tovább lépve, ha egy fogalmat elkezdünk használni, akkor legyünk azzal tisztában, hogy mi pontosan mit értünk alatta (melyik definíciót, milyen szemléletmódot) és lehetőség szerint az legyen egyértelmű a fogadó félnek is (ha ez egy interakció).

2. A diagnosztikai címkék nem önálló identitások

    A pszichológiai/pszichiátriai diagnózisok olyan kategóriák, amelyek egy adott tünetegyüttes rendszerezésére szolgálnak, de önmagukban nem adnak valódi megértést az egyén működéséről (és nem is határozzák meg teljes mértékben az embert). A modern diagnosztikai rendszerek – (DSM és BNO***) – jellemzően leíró jellegűek, és nem reflektálnak a mélyebb dinamikákra, nem törekednek az egyén egészének, történetének, belső konfliktusainak megértésére. Egy diagnózis önmagában nem teszi egyértelművé sem a terápiás tervet, sem a gyógyszeres kezelést, hiszen sem a terápia, sem a farmakológiai beavatkozás nem a címkére, hanem az aktuálisan fennálló működési problematikára, tünetekre irányul.

A diagnózisok tulajdonképpen eszközök, azért lettek kitalálva kifejezetten a szakdolgozók részére, hogy gyorsabban, hatékonyabban tudják érteni egymást és gyakorlatilag az egymással gyakran együttjáró (és valamiféle jellegzetességet alkotó) tünetek egy-két szóval történő összefogását jelentik. 

Nem határozzák meg, hogy az adott személy jó-e vagy rossz, alkalmas vagy alkalmatlan, menthető vagy menthetetlen. 

    Ez különösen fontos egy olyan korban, amikor a közösségi médiában a DSM-fogalmak és diagnosztikai címkék úgy válnak „önismereti önmeghatározássá”, hogy közben elveszik a személyes történet, a kontextus, a kapcsolati dinamika – az egész pszichológiai mélység.

Ez a jelenség több problémát vet fel, mint például:

• Gyakran ezek a diagnózisok már nem is úgy keringenek a neten, mint diagnosztikai fogalmak, hanem mint identitások, a személyt determináló (szükségszerűen meghatározó) képletek. 

• A definíciók leegyszerűsödnek, vagy pont fordítva: kiegészülnek olyan jellemzőkkel, amik eredetileg nem képzik a részüket. Ennek eredményeképp a köznyelvben elterjedő fogalmak sokkal inkább tükrözik az adott populáció saját interpretációját (mint egy ,,népi verzió”), mintsem a tényleges klinikai képet.

• Egy-egy tünet vagy kritérium -akár szakmai pontossággal idézett, akár szubjektív megélés alapú- könnyen félrevezető lehet, mert sokszor olyan mintázatokról van szó, amik a hétköznapokban bárki életében előfordulhatnak. A mérték, gyakoriság, dominancia és következmények mentén különíthetőek el az ,,egészséges" működéstől.

• Az önmagunkra aggatott címkék sokféleképpen gátolhatják a fejlődésünket, miközben azt az illúziót keltik, mintha ,,megfejtettünk" volna valamit.

3. A „pszichoanyagok” nem helyettesítik a terápiát

    A pszichológiai tartalmak edukációs célt szolgálhatnak, segíthetnek önismereti folyamatok elindításában, de nem egyenértékűek a terápiával. Egy rövid TikTok-videó vagy egy Instagram-poszt nem tudja helyettesíteni a hosszú távú, szakemberrel végzett munkát. Még a legpontosabb és legjobban megfogalmazott szöveg is csak egy általános betekintést adhat, és nem tudja figyelembe venni az egyéni élethelyzeteket, háttértörténetet és személyiségbeli sajátosságokat.

Ami még látványos hiány az az interakció/ interaktív visszacsatolás hiánya. A terápia során fontos az értelmezés, amely az adott személy saját élményeire, tudattalan folyamataira reflektál. Egy általános online tartalom ezt nem tudja megvalósítani.

4. Az információk torzulása a közösségi médiában

A közösségi média természete miatt a pszichológiai fogalmak és elméletek könnyen félreértelmeződhetnek. Egyes trendekben leegyszerűsített, szenzációhajhász módon jelennek meg komoly pszichológiai problémák, amelyek így elvesztik a valódi jelentésüket.

Emiatt érdemes mindig megvizsgálni, hogy egy adott tartalom milyen forrásból származik, ki készítette, és hogy az információ mennyire hiteles. Egy tudományos háttérrel rendelkező szakember által készített anyag sokkal megbízhatóbb, mint egy laikus, aki csupán néhány cikk vagy videó alapján osztja meg a véleményét. A szubjektív élmény-alapú beszámolókkal könnyen tud rezonálni az ember, de ezekből sem érdemes túl nagy jelentőséggel bíró következtetéseket levonni a saját életünkre nézve.

Összegzés

A pszichológiai ismeretek szélesebb körű elérhetősége alapvetően pozitív jelenség, hiszen segíthet az embereknek jobban megérteni önmagukat és másokat. Azonban gyakran bele tudunk csúszni abba, hogy ,,válaszokat" keresünk, ,,kulcsokat" az önmegértéshez és ha nevet tudunk adni valaminek, akkor úgy érezzük ,,megtaláltuk". A dinamikus szemlélet szerint a tünet maga is beszéd (közöl valamit), jelzés, értelmezendő jelenség, és a munka pont az, hogy miért éppen így szerveződik a működés azon az adott személyen belül.

Mindemellett fontos tudatosítani az online elérhető pszichológiai tartalmak korlátait és a felelős fogyasztás jelentőségét. Érdemes mindig kritikus szemmel olvasni és figyelembe venni a pszichológia sokszínűségét és komplexitását.

---

*: A pszichológiai irányzatok tágabb, elméleti és módszertani keretek, amelyek hosszú távon formálják a pszichológiát.

**: A pszichológiai iskolák ezeknek az irányzatoknak konkrét ágazatai vagy alkalmazásai, amelyek egy adott kutatói csoporthoz vagy terápiás módszerhez kötődnek.

Gyakorlatilag minden iskola egy nagyobb irányzatba illeszkedik, de az irányzatok folyamatosan fejlődnek és új iskolák jelenhetnek meg bennük.

***: A DSM (Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve) és a BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) olyan hivatalos rendszerek, amelyeket az orvosok és pszichológusok használnak arra, hogy a testi és lelki betegségeket meghatározott tünetek alapján (egyedi kódokkal ellátott) diagnózisokkal lássanak el.